3. évad 2. rész

Sziasztok! Örülök, hogy maradtak olvasók!:) És a visszahelzéseknek is, de megkérhetlek titeket, hogy kommentba írjátok?:) Úgy mindenkinek tudok válaszolni:) Na nem lopom az időt, olvassátok:D Remélem elég érdekesre sikerült :*

Zene

2. rész

Egy utolsó esély

Fülemet mellkasához érintettem, lélegzett.

-          Kicsim add ide a szánkót. – nyújtottam ki a kezemet.

Lana idetolta, majd óvatosan felfektettem rá a kihűlés veszélyeztette lányt. Megragadtam a szánkót, majd felhúztam a dombon egyenesen hazáig.

-          Menj szólj Rose-nak, készítsen elő egy forró fürdőt, majd egy meleg szobát.

*Zara szemszöge*

Meleg van, nagyon meleg. Éreztem, ahogyan az izzadságcseppek lefolynak arcomról. Megpróbáltam kinyitni szememet, de nem ment. Próbálkoztam visszaemlékezni, de semmi. Nem emlékszem semmire!  Hogy hívnak? Kik a szüleim? Hol vagyok?  Kivagyok én egyáltalán?

-          Zara.. Zara Loris… - motyogta egy hang a fejemben.

Egy hideg érintést éreztem forró mellkasomon. Hosszú óráknak tűnő percekig éreztem magamon.

-          Az állapota stabil. – hallottam egy férfi hangot. – De lehet lesznek maradandó károsodásai, nem lehet tudni mennyi ideg volt kint a mínuszban.

-          Rendben, köszönöm doktorúr! Majd jelentkezem ha felébredt. – egy másik ismeretlen hang, de valahogyan szebben csengett, kedvesebbnek tűnt.

A torkom hirtelen kaparni kezdet, szemeim hirtelen kipattantak, majd felültem. A két férfi lefagyott, szemeik kitágultak, s úgy néztek rám mint élőholtra.

Majd a fiatalabb éveiben járó férfi kapcsolt. – Jól vagy? – jött közelebb hozzám közelebb.

Beszédre nyitottam volna számat, de egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Hirtelen feszítő érzést lett úrrá a fejemben, majd testem erőtlenül zuhant vissza.

*Visszaemlékezés*

-          Anne ez egy nagyon kockázatos dolog. – szólt a Mindenható.

-          De a lányomnak és a férjemnek szüksége van rám! Kérem! Egy utolsó esélyt kérek! – könyörögtem.

-          Egy feltétellel. – emelte fel a mutató ujját.

-          Rendben! – egyeztem azonnal bele.

-          Nem mondhatod nekik el az igazságot, Justinnak újra beléd kell szeretnie, Lanának elfogadni mint egy új anyukát.  Amnéziás leszel, nem fogsz semmire sem emlékezni, csak a legfontosabb dolgokra. S az első csókig, az első olyan csókig amiben Justin igazán szerelmes beléd jön meg a hangod. Néma leszel addig.

-          Mire fogok emlékezni?

-          A legfontosabb dolgokra, és személyekre. Mától Zara Loris leszel. – mosolygott a Mindenható.

-          Köszönöm!

*Visszaemlékezés vége*

-          Ne tégy hirtelen mozdulatot aranyom! Csak óvatosan! – mosolyogott rám egy idősebb nő. –Hoztam neked egy kis meleg levest, hátha jobban leszel tőle. – nyomott a kezembe egy tányér levest.

-          Köszönöm. – tátogtam, ugyanis nem jött ki hang.

-          Drágám te nem tudsz beszélni? – csodálkozott – Néma vagy? – simogatta meg a hajamat.

-          Szomorúan bólogattam, majd az idős néni újra megszólalt. – Megyek szólok a ház urának, tudod kedveském ő egy igazán remek ember. Egyedül él egy szem gyerekével, isten nyugosztalja drága feleségét.  Nem ismertem én, de mindig ódákat zeng róla. – mosolyodott el, majd megkomolyodott – Megyek is, azt mondta azonnal szóljak neki ha felkeltél. – majd behúzta maga mögött az ajtót.

Féltem, féltem az első találkozástól. A tenyeremet szorongattam ami egyre jobban izzadt. Hangokat hallottam, szememet egyből az ajtóra szegeztem, s egy halk kopogás hallatszott.

Próbáltam volna válaszolni de nem tudtam. Kinyílt az ajtó, amin belépett ő. Nem változott sokat, csak pár évet öregedett. De a stílusa rengeteget változott, már nem ülepes nadrágokat hordott, bő felsővel, hanem elegánsabb volt.

-          Ne félj! – próbált nyugtatni.

-          Bólogattam, hogy tudja nem félek. – Hogy érzed magad? – ült le mellém egy székre. – Hallottam, hogy nem tudsz beszélni, sajnálom. – szánalmat láttam szemeibe, egy szánalmas kislánynak tart. – Ezért hoztam neked egy papírt, s egy tollat, így tudsz kommunikálni. – húzta elő az említet tárgyakat, majd rám mosolygott.

-          Köszönöm. – ez volt az első szó amit leírtam a lapra. – Mit szeretnél tudni? – írtam tovább.

-          Hogy kerültél a fához? – kérdezte.

-          Nem tudom. Nem emlékszem semmire, egyedül csak a nevemre. A szüleimre sem emlékszem, az életem előző részéből nincs semmi emlékem. És ez nagyon rossz, nem tudom mit kezdjek a helyzettel, annyira zavar. – sóhajtottam.

-          Hogy hívnak?

-          Zara, Zara Loris. – írtam tovább.

-          Nos Kedves Zara itt addig maradsz míg kedved tartja, ha elég jól érzed magad, ahhoz hogy megmutassam neked a házat akkor állok elébe. – mosolygott.

-          Kérhetnék valami ruhát? – néztem rá kínosan.

-          Ó persze! – csapott a homlokára, felállt majd a szekrényhez lépett. – Tegnap elküldtem Rose-t vásárolni, hozzon neked valami meleg ruhát, ebbe a szekrényben lesznek. Most magadra hagylak, gyere ki ha kész vagy. – csukta be maga mögött az ajtót.

Kiszálltam a jó meleg, s puha ágyból. Most először volt alkalmam végig nézni a szobát. Minden annyira barátságos, és családias volt. A szoba több szegletét is képek díszítették, amin ő volt és Lana. S találtam egy olyan képet amin hárman voltunk.  A tengerparton készült. Bégig húztam rajta az ujjamat, s kezembe vettem. Annyira boldogok voltunk. Egy könnycsepp kicsordogált szememből, majd letöröltem s visszaraktam a képet. A szekrényhez léptem ahol a ruháim vannak.

Felvettem egy kötött pulcsit, s egy fekete cicanadrágot, majd egy rénszarvasos zoknit húztam fel a lábamra.

Kiléptem az ajtón, ahol Justin várt.

-          Mehetünk? – kérdezte kissé türelmetlenül.

Feltartottam a mutató ujjamat, majd vissza szaladtam a szobába, hogy kihozzam a tollat s lapokat.

-          Most már igen! – mutattam felé a lapomat.

-          Erre gyere. – majd elindult a hosszú folyosón egyenesen.

-          Azt mondta Rose, hogy van egy kislányod, igaz? – írtam tovább.

-          Igen, már lassan 9 éves. Lanának hívják. – mosolyodott el.

-          Részvétem. – írtam le, de inkább lefirkáltam. – Milyen hónap van?

-          December 24. Szenteste. – felelte.

-          Boldog Karácsonyt! – mosolyogtam.

-          Neked is, neked is. – ismételte magát.

-          Apaa! Teresáék átjöhetnek ma este? – jelent meg előttünk Lana. – Ó! Csókolom! – köszönt.