24. rész

Sziasztok! Elérkeztünk a blog utolsó részéhez :( Öröm volt nektek írni! Köszönök szépen minden elismerést, nagyon jól estek!:) #szeretelmazolvasóim<3 A meglepetést órák kérdése és megtudjátok!:)

ZENE

„Olyan gyorsan szűnik meg egy élet. Ahogyan a villám levegőt hasító fényözöne születik s meghal, ahogyan az enyhe szellő tovalibben arcunkon, a virágszirmok leszáradnak kelyhükről, és ahogyan a vakító hó mocskos sárrá folyósodik pillanatok alatt. Ezen a földön semmi sem maradandó, semmi sem örök. Még a nap sem adja örökké éltető melegét. A tengerek vize is fáradtan fog elszomjazni. És ha ők meghalnak, a szivárvány is örök nyugovóra tér.” ~ Tomán Edina

***

Egy parkban sétálok, mikor hirtelen megjelent előttem Anne. Mosolyog.

-          Justin! Kérlek vigyázz Lanára. Mindig figyelni foglak titeket odafentről. Ha testben nem is, de lélekben ott leszek veletek.

Anne megsimította az arcomat, majd egy puszit adott rá. Felállt majd lassú léptekkel elindult a fehér fény felé.

Felálltam és utána kiabáltam,  hogy hova mész? Miért teszed ezt?

De eléggé határozottan elindult, s mikor hátrapillantott a szájáról azt tudtam leolvasni, hogy:

-          „Örökké szeretni foglak titeket!”

Rám mosolygott, talán utoljára láttam a gyönyörű mosolyát, vagy talán őt, ezt a különleges lányt. Utána szaladtam, de már késő volt. Eltűnt. Elpárolgott, a szemem elől.

***

Fehér fények világították be a szobát, ahol felriadtam. Rettentő rémálmom volt.

-          Hol vagyok? – kérdeztem rekedtes hangon. – Mi történt? És hol van Anne?

-          Kórházban. – felelte egy ismerős hang. – Nem emlékszel mi történt? – kérdezte Teresa.

-          Hogy kerülsz ide?

-          Te hívtál fel. De mire ideértem itt feküdtél eszméletlenül. – motyogta.

-          Lana? Anne? – ültem fel nehézkesen.

-          Biztonságban van. Nálunk.

-          Anne hol van? Jól van egyáltalán?

-          Justin… - csuklott el a hangja.

-          Mondjad már! – ordibáltam idegesen.

Teresa lassan vette a levegőt, majd kinézett az ablakon.

-          Hol van?

Csak hosszú és fájdalmas percek után kaptam választ.

-          10 A. – felelte végül.

-          És én hol vagyok?

-          9 A.

-          Akkor Anne mellettünk van! – csillant fel a szemem.

Levettem magamról a takarót, s reményekkel telve indultam el a másik szobába. Ahonnan a nővér jött ki. Bizakodva néztem be az ablakon, de nem találtam ott senkit.

-          De hisz ott nincs is senki!

-          De.. de ott van. – halkult el Teresa.

Bementem a kórterembe, de nem találtam ott semmi mást csak egy fekete zsákot. Egy nagy fekete zsákot. Kintről lehetett hallani Teresa zokogását. Éreztem, hogy testem felett elvesztem az irányítást és a földre zuhanok. Szemeimből záporoztak a könnycseppek, összekulcsoltam a térdemet kezeimmel, majd úgy zokogtam tovább.

-          Nem, nem, nem! – ütöttem bele ököllel a padlóba. – Miért? – ordítottam.

Kinyílt az ajtó, majd az orvos lépett be.

-          Sajnálom uram! De a barátnőjét nem tudtuk megmenteni. Elszeretne tőle búcsúzni? – lépett Anne testéhez.

Némán bólintottam, majd mikor az orvos lehúzta a fekete takarót róla, kiment a teremből és magamra hagyott.

Odafeküdtem mellé, kezeit átkulcsoltam az enyémen. Hideg volt. A szája is lilás árnyalatot vett fel.

Nem tudom meddig feküdhettem mellette, de azt vettem észre, hogy lassacskán felkel a nap. Egy utolsó és gyengéd csókot nyomtam hideg ajkaira, majd visszahúztam rá a zsákot.

*Teresa szemszöge*

Justin a szoba közepén áll, majd hirtelen összeroskad a földre. Végig nézi, ahogyan Anne-t áthelyezik egy hordágyra, majd eltűnnek vele. Nem tudtam mik zajlanak le a fejében, de jobban is tettem, hogy nem kérdeztem meg. Kezeit a földre helyezte, majd láttam, ahogyan a könnycseppek kiszöknek szemeiből. Fejét felemelte, majd elkiáltotta magát:  

Örökké szeretni foglak Anne Hall!