3. évad 3. rész

3. rész

A közös titok

Ropog alattam a hó, ahogyan lábaim a földel érintkeznek. A fák, növények mind fehérek, egyszínűek. Csípős hideg szél suhan át a lomkoronák között. Összébb húzom magamon a kabátomat, mikor engem is elér. Érdeklődve pillantok a jégcsapokra, melyeken megjelent a holdvilág különleges fénye. Felpipicskedem, majd letörök egyet, s folytatom tovább az esti sétámat. Egy tisztásra értem, tőle nem messze látok egy tavat, amin megcsillannak az esti fények. Arra vesszem az irányt, majd egy óvatlan pillanatban megcsúszom, bukfencezem párat, s egy bokorba érkezem.

Lábra próbáltam állni, majd visszazuhantam a földre. Egy lányt láttam elsétálni mellettem, úgy nézett ki mint Lana. Fájdalmakkal pattantam fel a fölről, majd a kislány után szaladtam. Már majdnem beértem, mikor futásnak ered, gyorsan és fürgén szedi lábait a fákat s bokrokat kikerülve. Teljesen elvesztettem az irányérzetemet, mikor lelassít. Egy ismerős hely. A fájdalom úrrá lesz rajtam, könnyekben zuhanok a földre.

Lana lerogyik a fa tövébe, majd hangosan elkezd zokogni. Megtöröltem a szememet, s hatalmas kínszenvedések közepette feltápászkodom, s oda ülök mellé. A szemei csukva vannak, s megkockáztatom, hogy megölelem.

-          Anya! – kapja fel a tekintetét rám.

Szemei könnyekben úszik, de így is látom rajta a csillogást, majd mikor tudatosul benne, hogy nem ő vagyok akkor abbamarad.

-          Olyan illatod van mint ami anyukámnak volt. – mosolyog rám. – Hiányzik. Nagyon. – jelenti ki.

Szorosabban magamhoz húzom, nem húzódik el, hanem szorosabban hozzám bújik.

-          Apa is sokat gondol rá, sokszor látom,  hogy az író asztala fölött gubbaszt, s a közös családi képeket nézi. – folytatja. – Ha felnövök olyan kalandokat szeretnék, mint ami nekik voltak.

Megsimogatom hosszú barna haját, s rámosolygok.

-          Nem tudom miért mondom el, de úgy érzem megbízhatok benned. – nézett rám fel.

Határozottan bólintok. Nem tudom meddig ülhettünk ott, csendbe, elmerülve gondolatainkban, de már láttam, ahogyan a nap sugarai beragyogják az erdőt.

Eltolom magamtól Lanát, majd feltápászkodok, felhúzom őt is, s visszafelé vesszük az irányt.

Mikor belépünk az ajtón, Rose dühös szempárjaival találjuk magunkat szemben.

-          Hol voltatok? – méreget minket.

-          Sétáltunk. – mosolygott ártatlanul a mellettem álló leányzó.

-          Igaz ez Zara? – nézett rám.

Bólintottam, majd láttam ahogyan megkönnyebbül.

-          Fürödjetek meg majd gyertek le enni! – mosolyodott el.  

A szobához ajtajához érve lekaptam a teljesen átázott felsőmet, majd úgy sétáltam be, ahogy beértem már egyből levettem a nadrágomat, s beledobtam a szennyesbe. Megengedtem a forró vizet, s levettem a fehérneműimet is. Mikorra már elég jónak találtam a víz mennyiségét, beszálltam, de előtte meggyújtottam a gyertyákat s leoltottam a villanyt. A habokkal teli kádba besüllyedtem, majd élveztem, ahogyan elfagyott testeimet kezdi felolvasztani a meleg víz. Elnyúltam, majd a fejem teteéig belebújtam a forró vízbe. Engedtem még vizet, mert kezdett kihűlni.

Fogalmam sincs meddig gubbaszthattam a kádban, de a víz már kétszer kihűlt míg benne ültem, ezért jobbnak láttam ha kiszállok. Felkaptam egy törülközött, majd használatba vettem. Nedves hajamat összefogtam, majd egy száraz ruha  után néztem.

Felvettem egy mézis pulcsit, s egy sötétkék nadrágot, hajamat megszárítottam, s hagytam had legyen szabadon. Megfogtam a beszélő eszközeimet, majd lebaktattam.

Az asztalnál reggelizett mindenki. Körbe integettem, majd helyet foglaltam. Rose elém rakott egy nagy tányér tükörtojást, leírtam egy lapra, azt a szót hogy Köszönöm, majd megmutattam neki.

A reggeli elfogyasztása közben Lana folyamatosan csacsogott, én próbáltam külső szemlélőként nézni a dolgokat, és egy nagyon aranyos családot láttam. Ahogy csipkelődtek, mosolyogtak, nevettek, minden idilli volt. De tudtam, hogy közel sem az. A tegnap esti történések után rádöbbentem, jobban hiányoztam nekik  mint gondoltam. 

3. évad 2. rész

Sziasztok! Örülök, hogy maradtak olvasók!:) És a visszahelzéseknek is, de megkérhetlek titeket, hogy kommentba írjátok?:) Úgy mindenkinek tudok válaszolni:) Na nem lopom az időt, olvassátok:D Remélem elég érdekesre sikerült :*

Zene

2. rész

Egy utolsó esély

Fülemet mellkasához érintettem, lélegzett.

-          Kicsim add ide a szánkót. – nyújtottam ki a kezemet.

Lana idetolta, majd óvatosan felfektettem rá a kihűlés veszélyeztette lányt. Megragadtam a szánkót, majd felhúztam a dombon egyenesen hazáig.

-          Menj szólj Rose-nak, készítsen elő egy forró fürdőt, majd egy meleg szobát.

*Zara szemszöge*

Meleg van, nagyon meleg. Éreztem, ahogyan az izzadságcseppek lefolynak arcomról. Megpróbáltam kinyitni szememet, de nem ment. Próbálkoztam visszaemlékezni, de semmi. Nem emlékszem semmire!  Hogy hívnak? Kik a szüleim? Hol vagyok?  Kivagyok én egyáltalán?

-          Zara.. Zara Loris… - motyogta egy hang a fejemben.

Egy hideg érintést éreztem forró mellkasomon. Hosszú óráknak tűnő percekig éreztem magamon.

-          Az állapota stabil. – hallottam egy férfi hangot. – De lehet lesznek maradandó károsodásai, nem lehet tudni mennyi ideg volt kint a mínuszban.

-          Rendben, köszönöm doktorúr! Majd jelentkezem ha felébredt. – egy másik ismeretlen hang, de valahogyan szebben csengett, kedvesebbnek tűnt.

A torkom hirtelen kaparni kezdet, szemeim hirtelen kipattantak, majd felültem. A két férfi lefagyott, szemeik kitágultak, s úgy néztek rám mint élőholtra.

Majd a fiatalabb éveiben járó férfi kapcsolt. – Jól vagy? – jött közelebb hozzám közelebb.

Beszédre nyitottam volna számat, de egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Hirtelen feszítő érzést lett úrrá a fejemben, majd testem erőtlenül zuhant vissza.

*Visszaemlékezés*

-          Anne ez egy nagyon kockázatos dolog. – szólt a Mindenható.

-          De a lányomnak és a férjemnek szüksége van rám! Kérem! Egy utolsó esélyt kérek! – könyörögtem.

-          Egy feltétellel. – emelte fel a mutató ujját.

-          Rendben! – egyeztem azonnal bele.

-          Nem mondhatod nekik el az igazságot, Justinnak újra beléd kell szeretnie, Lanának elfogadni mint egy új anyukát.  Amnéziás leszel, nem fogsz semmire sem emlékezni, csak a legfontosabb dolgokra. S az első csókig, az első olyan csókig amiben Justin igazán szerelmes beléd jön meg a hangod. Néma leszel addig.

-          Mire fogok emlékezni?

-          A legfontosabb dolgokra, és személyekre. Mától Zara Loris leszel. – mosolygott a Mindenható.

-          Köszönöm!

*Visszaemlékezés vége*

-          Ne tégy hirtelen mozdulatot aranyom! Csak óvatosan! – mosolyogott rám egy idősebb nő. –Hoztam neked egy kis meleg levest, hátha jobban leszel tőle. – nyomott a kezembe egy tányér levest.

-          Köszönöm. – tátogtam, ugyanis nem jött ki hang.

-          Drágám te nem tudsz beszélni? – csodálkozott – Néma vagy? – simogatta meg a hajamat.

-          Szomorúan bólogattam, majd az idős néni újra megszólalt. – Megyek szólok a ház urának, tudod kedveském ő egy igazán remek ember. Egyedül él egy szem gyerekével, isten nyugosztalja drága feleségét.  Nem ismertem én, de mindig ódákat zeng róla. – mosolyodott el, majd megkomolyodott – Megyek is, azt mondta azonnal szóljak neki ha felkeltél. – majd behúzta maga mögött az ajtót.

Féltem, féltem az első találkozástól. A tenyeremet szorongattam ami egyre jobban izzadt. Hangokat hallottam, szememet egyből az ajtóra szegeztem, s egy halk kopogás hallatszott.

Próbáltam volna válaszolni de nem tudtam. Kinyílt az ajtó, amin belépett ő. Nem változott sokat, csak pár évet öregedett. De a stílusa rengeteget változott, már nem ülepes nadrágokat hordott, bő felsővel, hanem elegánsabb volt.

-          Ne félj! – próbált nyugtatni.

-          Bólogattam, hogy tudja nem félek. – Hogy érzed magad? – ült le mellém egy székre. – Hallottam, hogy nem tudsz beszélni, sajnálom. – szánalmat láttam szemeibe, egy szánalmas kislánynak tart. – Ezért hoztam neked egy papírt, s egy tollat, így tudsz kommunikálni. – húzta elő az említet tárgyakat, majd rám mosolygott.

-          Köszönöm. – ez volt az első szó amit leírtam a lapra. – Mit szeretnél tudni? – írtam tovább.

-          Hogy kerültél a fához? – kérdezte.

-          Nem tudom. Nem emlékszem semmire, egyedül csak a nevemre. A szüleimre sem emlékszem, az életem előző részéből nincs semmi emlékem. És ez nagyon rossz, nem tudom mit kezdjek a helyzettel, annyira zavar. – sóhajtottam.

-          Hogy hívnak?

-          Zara, Zara Loris. – írtam tovább.

-          Nos Kedves Zara itt addig maradsz míg kedved tartja, ha elég jól érzed magad, ahhoz hogy megmutassam neked a házat akkor állok elébe. – mosolygott.

-          Kérhetnék valami ruhát? – néztem rá kínosan.

-          Ó persze! – csapott a homlokára, felállt majd a szekrényhez lépett. – Tegnap elküldtem Rose-t vásárolni, hozzon neked valami meleg ruhát, ebbe a szekrényben lesznek. Most magadra hagylak, gyere ki ha kész vagy. – csukta be maga mögött az ajtót.

Kiszálltam a jó meleg, s puha ágyból. Most először volt alkalmam végig nézni a szobát. Minden annyira barátságos, és családias volt. A szoba több szegletét is képek díszítették, amin ő volt és Lana. S találtam egy olyan képet amin hárman voltunk.  A tengerparton készült. Bégig húztam rajta az ujjamat, s kezembe vettem. Annyira boldogok voltunk. Egy könnycsepp kicsordogált szememből, majd letöröltem s visszaraktam a képet. A szekrényhez léptem ahol a ruháim vannak.

Felvettem egy kötött pulcsit, s egy fekete cicanadrágot, majd egy rénszarvasos zoknit húztam fel a lábamra.

Kiléptem az ajtón, ahol Justin várt.

-          Mehetünk? – kérdezte kissé türelmetlenül.

Feltartottam a mutató ujjamat, majd vissza szaladtam a szobába, hogy kihozzam a tollat s lapokat.

-          Most már igen! – mutattam felé a lapomat.

-          Erre gyere. – majd elindult a hosszú folyosón egyenesen.

-          Azt mondta Rose, hogy van egy kislányod, igaz? – írtam tovább.

-          Igen, már lassan 9 éves. Lanának hívják. – mosolyodott el.

-          Részvétem. – írtam le, de inkább lefirkáltam. – Milyen hónap van?

-          December 24. Szenteste. – felelte.

-          Boldog Karácsonyt! – mosolyogtam.

-          Neked is, neked is. – ismételte magát.

-          Apaa! Teresáék átjöhetnek ma este? – jelent meg előttünk Lana. – Ó! Csókolom! – köszönt. 

3 évad 1. rész

Sziasztook! Üdvözölök minden új és régi olvasót. Remélem emlékeztek még rám s e történetre. Nagyon sajnálom, hogy az előzőtt abbahagytam de egyszerűen nem volt időm rá. De! Itt a téliszünet nekem 3 hét ezért ugy döntöttem felelevenítem az emlékeket és újra elkezdem e történetet. Remélem azért maradtak olvasóim s lesznek is. Kommenteket ugyanugy várok! Na nem húzom tovább az időt olvassatok!:D

Zene: ITT

1. rész

A családapa

Közeleg a Karácsony. A szeretett ünnepe. Nehéz. Nagyon nehéz. Erősnek kell maradnom, Lana miatt. Már lassan 6 éve, 6 éve hogy eltávozott közölünk. Azóta nem nézek más nőre, nem voltam senkivel. Megváltoztam. Minden megváltozott. Rengetegszer gondolok Anne-ra, „mi lett volna ha…”  ötletek váltakoznak a fejemben. De sajnos nem megyek velük sokra, csak jobban hiányzik. Mindenegyes nap, mindenegyes percben egyre jobban.

-          Apa – nyitott be az irodám ajtaján Lana.

-          Igen? – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-          Hiányzik anya. – törölte meg a szemeit.

Belehúztam az ölembe, megsimogattam puha arcát, majd egy csókot nyomtam feje búbjára.

-          Mesélsz róla? A kalandjaitokról? – nézett rám fel csillogó szemekkel.

-          Bólintottam egyet majd belekezdtem – Édesanyád egy nagyon kedves nő volt. Mindenkit szeretett, s értük bármire képes volt. Egyszer miattam is kiszökött. Lementünk a tengerpartra, csillagokat néztünk, nevetgéltünk s rengeteget beszéltünk. Mikor egy fekete kocsi lefékezett tőlünk nem messze, s kiszállt belőle egy csúnya gonosz bácsi. Anyukáddal megijedtünk, majd az óceán felé futottunk, mikor a gonosz bácsi meglőtte a lábamat, de mivel apukád egy szuperhős ezért kibírtam, s sikeresen elértük az óceánt. Egy sziklához úsztunk, ahonnan körbenézhettünk, de nem volt senki. Ekkora már a lábamban nem volt sok erő, így anyukádra kellett támaszkodnom s egy erdőben egy nagy terebélyes fa mögé rejtőztünk el. Jobb oldalról lépteket hallottunk, sokat. Közelebb csúsztunk egymáshoz, mikor egy lábat véltünk felfedezni, befogtam anyukád egyik száját a másik kezemmel kerestem valami követ, majd összeszedtem az összes erőmet s eldobtam. Eldobtam jó messzire. S a bácsik a hang irányába mentek, így mi fellélegezhettünk.

-          Egyszer nekem is megmutatód majd azt a fát? – mosolyogott rám Lana.

-          Persze kicsim, de most menj aludni! Holnap karácsony! – csaptam össze a tenyerem.

*Másnap reggel*

Fehér fény szűrődött be a szobám ablakán. Automatikusan átnyúltam a másik oldalra, de megint csak egy álom volt. Egy álom ahol még Anne él. 

Kikeltem kényelmetlenek nem mondható ágyamból, majd az ablakhoz sétáltam. A tájat fehér lepel borította. Hó esett az éjszaka.

-          Apaa! – rontott be a szobámba kislányom. 

-          Jó reggelt aranyom! – borzoltam össze kócos haját. – Látod milyen szép Karácsonyi napra virradtunk?

-          Elmegyünk ma szánkózni? Kérlek! – próbálta bevetni kiskutya szemeit.

-          Jobb ötletem van! Menjünk el abba az erdőbe szánkózni… - nem hagyta hogy befejezzem, szavamba vágott.

-          Jó! – örvendezett. – Megyek öltözni, siess te is! – szaladt ki a szobámból.

Mosolyogva nyitottam ki ablakot, hagy szellőzőn ki a szoba. Felvettem a legmelegebb nadrágomat, pulcsimat, s lebaktattam.

-          Jó reggelt Rose! – köszöntem szakácsnőmnek.

-          Nocsak, de vidám ma valaki. – mosolygott rám.

-          Rosee eljössz velünk szánkózni? – ugrált le a lépcsőn drága kislányom.

-          Majd legközelebb cukorkám rendben? – simogatta meg.

-          Ó kár. – szomorodott el egy fél másodpercre. – Menjünk apuu! – fogta meg a kezemet, majd kifelé húzott.

-          Elsőnek reggelizzetek! – intett fenyegetően Rose a fakanállal.

-          Nem vagyok éhes. – vágta be a durcit Lana.

-          Majd ha visszajöttünk eszünk. – ígértem meg Rozalindának.

Kihúztuk a garázsból szánkónkat, majd felsegítettem rá Lanát. Megragadtam a fogantyúját, s szaladni kezdtem az erdő felé. Mikor  elértünk a dombhoz megkerültem a szánkót s  hátulról meglöktem. Heves iramban kezdett lefele száguldani, Lana ezt sikongatással díjazta, míg egy hirtelen pillanatban felborult.

Megijedtem. Elkezdtem szaladni, de megcsúszott a lábam s fenékre ültem, úgy csúsztam tovább. Egymásra néztünk, majd hirtelen nagy kacagásokba törtünk ki.

Felkászálódtunk, majd ismét elfoglaltuk a pozíciót, meg sem állva a fáig. Szemem előtt lejátszódott minden. Láttam Anne rémült tekinteté, ahogyan koncentrál, nehogy zajt csináljon.

-          Apaa! Ott fekszik valaki! – zökkentett ki gondolkodásomból Lana.

Megráztam fejemet, majd megkerestem szememmel azt a pontot amit kislányom nézett. S valóban ott feküdt valami pontosabban valaki. Odarohantunk hozzá, egy lány volt. Egy gyönyörű lány.