23.rész

Sziasztook! Itt a 23. rész. Kicsit gyorsan történnek az események, de attól függetlenül remélem tetszeni fog. Már csak 1 részt szeretnék írni, de van egy meglepetésem!

*Justin szemszöge*

-          Akkor 11-re itt vagyok értetek. – nyomtam egy gyors csókot Anne szájára. – Siessetek!

Leszaladtam a lépcsőn, majd beszálltam a kocsiba s egy dudálással elhajtottam Anne háza előtt. Idegesen markolásztam a kormányt, rossz előérzetem volt, nagyon. Drew nem olyan ember, aki csak úgy lefog rólunk szállni. Főleg ha az esküvő előtt lépünk le. Hatalmas következményekkel fog járni. De nem igazán érdekel, csak az érdekel, hogy a kislányommal legyek meg Anneval. Nekem ők a családom, nem Selena.

Érdekfeszítő gondolataim miatt, hamarosan hazatértem. Beálltam a garázsba, s a konyha felé vettem az irányt. Levettem egy tányért, s megtöltöttem müzlivel, majd a TV mellett befalatoztam őket. Félre nyeltem mikor megláttam a híreket. Élő volt.

„- Az este folyamán, egy legénybúcsút tartottak itt a fiatalemberek, míg ki nem tört a hatalmas verekedés. Rengeteg embert letartóztattak, de sokan elmenekültek.” – mondta a bemondó nő.

A kamerát a park felé irányították, egy alig kivehető férfit véltem felfedezni. A felismerés úgy ért mint a villámcsapás. Drwe volt az. Hazafelé futott.  Ijedten álltam fel a pulttól, majd a telefonomért nyúltam.

-          Vedd már fel, vedd már fel! – szuggeráltam.

Kinyomta.

Gyorsan szaladtam a kulcsokért, és azonnal indultam Anneékhez. Tudtam, hogy valami balul fog elsülni, de nem gondoltam arra, hogy ilyen hamar. Ha Drew hamarabb hazaér Annenek komoly baja fog esni.

Az utcán 12 száguldottam, most nem érdekelt semmi. Egyedül csak annyi, hogy biztonságban tudhassam őket. Hirtelen piros és kék fényeket láttam a távolba, majd az idegesítően sípoló hangot.

Idegesen húzódtam le az útmellé, s megvártam míg a rendőr az autómhoz sétál.

-          Jó estét! – köszöntött. – Tudja maga mennyivel hajtott?

-          Nem olyan jó. – feleltem, még minig a kormányt markolászva. – Sajnálom uram, de sürgős dolgom van. – értékes időket veszítek így el. – Mennyire büntet? – próbáltam a legrövidebbre fogni az egész dolgot.

-          Megússza egy figyelmeztetéssel, ha ad nekem egy autógrammot. A lányom nagyon imádja. – mosolyogott.

-          Ki nevére írhatóm? – vettem elő a tollat és ceruzát.

-          Jhon, vagyis Amy Robberts.

-          Parancsoljon! – firkáltam gyorsan alá.

-          Vezessen óvatosan! – figyelmeztetett.

Ahogyan elhaladt mellettem Jhon rendőr azonnal indítottam a kocsit és ismét uton voltam. Bekanyarodtam a ház elé, s szinte kiugrottam a kocsiból.

-          Nocsak, nocsak. – jelent meg hirtelen a fa mögül Drew, egy fegyvert forgatva.

-          Hol van Anne? – kérdeztem.

-          Bent van. Gyere be te is. – indult meg az ajtó felé.

Nagyot nyeltem, ugyanis tudtam, hogy ennek csúnya vége lesz. Követtem Drewet.

-          Justin. – szaladt oda hozzám Anne sírva.

-          Jól van nyugi. – próbáltam megnyugtatni.

-          Leülni! – utasított minket. – Nem tudom eddig, hogy nem jöttem rá, hogy az én szép és hűséges feleségem, egy ilyen kis hazudós ribanc.

-          Hol van Lana? – kérdeztem normális hangerőn.

-          Ne aggódj a kislányod fent van alszik. – váltott gúnyos hangnemre.

-          Ha egy haja szála is meggörbül… - kezdtem bele.

-          Akkor mi lesz? – tartotta felém a fegyvert.

-          Drew nyugi. – állt fel Anne.

-          Anne ülj vissza. – húztam vissza.

-          Nem! Nem Justin! – tépte ki a kezét. – Elegem van abból, hogy rettegésben élek miattad. – mutatott a vőlegény felé. – Mit szeretnél, mit tegyek, hogy békén hagyj minket?

-          Fogd be! – kiabált.

-          Nem! – lépett közelebb Drew felé.

S ekkor a másodperc töredéke alatt Drew felemelte a fegyverét, és egyenesen Anne szívébe célzott. A pisztoly elsült, majd Anne a földre zuhant. Elég közel álltam ahhoz, hogy a vére rám fröccsenjen. A szívem hevesen vert, elöntött a harag és mélységes nagy utálta, elvakított a bosszúvágy. Nekirohantam majd ahol csak tudtam ütni kezdtem. Kiesett a kezéből a fegyver a földre, én elrúgtam onnan, nehogy megint használni tudja. Teljes erőmből ütöttem, a fejét, hasát, mindenét. Most már nem csak Anne vére van rajtam, hanem a gyilkossá is. Addig ütöttem, míg a teste a földre nem zuhant, elernyedt teste egyenesen Anne mellé esett.

Ekkor észbe kaptam, majd felszaladtam az emeletre és kivettem a síró gyermekemet, az ágyból, s kiszaladtam vele a kocsiba. Visszarohantam Anneért, óvatosan felemeltem. Láttam ahogyan a teste fel-le mozog. Így még gyorsabban száguldottam a legközelebbi kórház felé.

-          Segítség! Segítség! – kiabáltam.

Egy nővér hamarosan megjelent, majd segített nekem bevinni a még élők között élő Annet.

-          Műtőbe azonnal! – helyezték át a hordágyra.

Nem hallottam mit kiabálnak még, ugyanis vissza szaladtam a kocsiban üvöltő gyermekemért.